Amikor az 1989-es törvény újra megengedte egyesületek szervezését, a Tiszakécskei Honismereti Kör az elsők között alakult meg. Elemi erővel tört föl lelkünkben a vágy, hogy mi is „áttörjük a hallgatás falát”, kimondjuk az addig kimondhatatlant, elmeséljük, leírjuk az 1956-os tiszakécskei sortűz igaz történetét és sok más, általunk vagy szüleink által átélt történelmi eseményt a II. világháborúban, az államosítás idején, az erőszakos termelőszövetkezet-szervezéskor vagy bármikor. Vágyunk volt az is, hogy összegyűjtsük és megmutassuk azokat a szépségeket, tárgyi, emberi, erkölcsi, hitbéli értékeket, amelyek városunk múltjában és jelenében is megtalálhatóak, s amelyek ismerete, átélése öntudatot, önbecsülést tud adni a tiszakécskei embereknek.

Ezért írtunk és adtunk közzé helytörténeti témájú könyveket, újságcikkeket, ezért ösztönöztük a város vezetőit, hogy gránitból és márványból is állíttassanak emléket a meghurcolt igazaknak, s ezért segítkeztünk az emlékhelyek, szobrok, emlékművek, emléktáblák, utcanévtáblák létrehozásában és rendben tartásában is. Ezért gyűjtöttünk segédanyagokat szinte minden iskolai tantárgyhoz, ezért szerkesztettünk néprajzi és helytörténeti témájú segédeszközöket a tiszakécskei tanítók, tanárok és tanulók számára.

Egyesületünk legnagyobb eredményének mégis azt tartjuk, hogy szívesen találkozunk, beszélgetünk egymással, örülünk egymás társaságának. Talán azért, mert mindannyian hiszünk abban, hogy vállalt tevékenységünk nemcsak hobby, nemcsak a történelem segédtudományának bővítése, hanem hovatartozásunk tudatának egyik jelentős forrása, személyiségünk építésének része, megtartó erő.